November 11-e Szent Márton napja. A Márton-napi népszokások az év végéhez, a mezőgazdasági munkálatok befejezéséhez, illetve az advent közeledtéhez kötődnek, másrészt ahhoz a legendához, amely szerint Szent Márton egy libaólban próbált elrejtőzni, amikor püspökké akarták megválasztani, de a ludak elárulták gágogásukkal. Mindemellett Márton-nap a 40-napos adventi böjtöt megelőző utolsó nap, amikor a jóízű és gazdag falatozás, vigasság megengedett.
A legmagyarabb katolikus szent
A történetírás szerint Márton Savariában, vagyis a mai Szombathely környékén született. Egy rongyos katonaköpenye volt. Azt is kettévágta, hogy felét a koldus képében eléje álló Krisztusnak adja. A másik fele kincstári darab volt, azt nem adhatta oda. E tettével az önzetlenség és az emberség példakévé vált. Márton jóságáról legendák keringtek. Püspökké akarták szentelni, viszont ezt ő nem szerette volna. A monda szerint híre ment, hogy jönnek a küldöttek, hogy Mártont elvigyék a püspökké avatásra. Márton ekkor elbújt a libák óljába. A szárnyasok gágogásukkal elárulták a rejtőzködő Mártont, akit végül 371-ben püspökké szenteltek.
Isten „bogarai” szemek figyelik a cseréptál tartalmát. Akinek volt valaha kisliba a kezében, pontosan tudja, mennyi szeretetet adhat ez a bájos tollas lény. Gyakran úgy tekintenek rá, mint anya. A tojásból kikelt kislibák egy életen át kísérik azokat, akik először látták őket, és a gazdájukra „szülőként” tekintenek.
Egynapos kislibák – Fotó: MTI/Járai Rudolf, 1959
A legenda szerint Rómát a libák mentették meg a gallok betörésétől. Hangos gágogásuk riasztotta az Örök Város lakóit, a barbár támadók ellen. A magyar puszta, a tanyavilág legjobb őrei is. Rettentően agresszívan reagálnak az idegenek közeledésére, hangos gágogással és sziszegéssel rontanak a betolakodónak. Innét a mondás: sok lúd disznót győz.
Kutatások során fény derült rá: ha egy vadlúd megbetegszik, két társa leszáll vele, s addig együtt maradnak, míg meggyógyul, vagy elpusztul. Ha egy liba elvész a csoportjától, rendkívül gyorsan keres másik libacsapatot magának. Képesek egy másik közösséggel is repülni, míg meg nem találják a sajátokat.
Vidám hangulat tollfosztás közben, az ötvenes években. Ez ünnepi alkalom volt: a lányok, asszonyok nem a hétköznapi öltözetükben dolgoztak, s mézes pálinkával, kaláccsal kínálták a segítőket – Fotó: MTI/Magyar Fotó: Samai Antónia–Munk Tamás
Márton napja a karácsonyt megelőző negyvennapos böjt előtti utolsó ünnep, ezért ezen a napon rendszeresek voltak a lakomák, bálok, vásárok. Ilyenkor nagy evés-ivást rendeztek, hogy a következő esztendőben is bőven legyen mit fogyasztani. A Márton-napi lúdvacsora után Márton poharával koccintottak, azaz az akkorra kiforrott újbort kóstolták. A hagyomány szerint az ivással erőt és egészséget töltöttek magukba. A nagy lakomák előtt a tollfosztás is a jó kedélyt és a társasági örömöket szolgálta.
A hízott liba mindig a bőség és a gazdagság szimbóluma volt. Ne felejtsük azonban el, akadt hazánk történelmében olyan időszak, amikor sem gazdagnak, sem jókedvűnek, sem magyarnak nem szabadott lenni. Padlásokat sepertek, ólakat ürítettek ki, és a gazdagból szegény lett, a szegényeket még nyomorultabbá tették. Mindezt egy eszmével igazoltan.
Forrás: hirado.hu/MTI