Az aradi vértanúkat a szabadságharc vereségének napján, 1849. október 6-án végezték ki, épp a bécsi forradalom és Theodor Baillet von Latour császári hadügyminiszter meggyilkolásának első évfordulóján. Azóta október 6-a a forradalom és a szabadságharc leverésének gyásznapjaként él a nemzet emlékezetében.
Noha Aradon összesen tizenhat honvédtisztet végeztek ki, a közösségi emlékezet mégis leginkább az ezen a napon kivégzett tizenhárom tábornokot őrzi. Az aradi vértanúk a szabadságharc kezdetén aktív vagy már levált tisztek voltak; a konfliktus végére közülük egy altábornagyi, tizenegy vezérőrnagyi és egy ezredesi rangot viseltek. Az osztrák hatóságok a szerepüket büntetéssel próbálták példamutató módon visszatoloncolni a közösség elnyomására.
A fegyverletétel
A magyar honvédsereg a Világos közelében, a szőlősi mezőn adta fel a fegyvert az orosz haderő előtt: a nemzet szabadságszomja ellenére továbbszállni már nem lett volna ereje az országot két nagyhatalom fegyveres ereje ellenében. Az osztrákok sértett büszkesége miatt – hogy a megadás nem előttük történt – a magyar parancsnokok számára a lőszerek és a golyók okozta halált rendelték el, miközben az oroszok, bár ígéretet tettek az ellenkezőjére, végül foglyaikat kiadták. Ezt a büntetést – amelyet korábban inkább köztörvényesekre alkalmaztak – úgy ívelték meg, hogy megbecstelenítő jelleggel bánt a közreműködőkkel, s a büntetés gyakorlata is ezt a képet erősítette.
Vádak és ítéletek
A harcokban részt vevő harminc tábornok közül tizenöt a szövetségesek kezére került. Közülük Görgei és Kiss Pál amnesztiát kapott a Pétervárad feladásáért, így elkerülték a hadbírósági eljárást. Két tábornok, Gaál Miklós és Pikéty Gusztáv csak hetekkel később kerültek a császári és királyi hatóságok látókörébe.
A megtorlás gondolata már 1848 novemberétől foglalkoztatta a hatóságokat. A birodalom uralkodója és Windisch-Grätz tábornagy által kiadott kiáltványok és rendeletek elsősorban a magyar politikai vezetésre, az Országos Honvédelmi Bizottmányra és az országgyűlés tagjaira céloztak pénzügyi és személyi retorziókkal. Windisch-Grätz a magyar hadseregben szolgáló egykori császári tisztekhez való visszatérésre szólította fel őket, legutóbb 1849 januárjában. A kortársak azonban meglepően tapasztalhatták, hogy a képviselőket viszonylag rövid vizsgálati eljárás után szabadon bocsátották, a katonákat viszont súlyos büntetések sújtották a pest-i Központi Katonai Vizsgálóbizottság előtt.
A vádlottaknál két határnapot vettek figyelembe: egyrészt 1848. október 3-át, amikor a király manifesztuma feloszlatta a magyar országgyűlést, kijelölte a hadtörvények alá az országot és Jellasicsot tette meg teljhatalmú királyi biztosává. A hadtörvényszék ezt a dátumot „rugalmasan” értelmezte: a délvidéken szolgáló tiszteknél 1848. október 10-étől számították azokat az időpontokat, amelyektől fegyveres lázadásban való részvétellel vádolták őket. (A Temesvári várőrség és főhadparancsnokság ezen a napon hirdette ki az október 3-i manifesztumot.) A Dunán túli hadsereg tagjai esetében Windisch-Grätz októberi 17-ei felszólítása és az október 30-i schwechati ütközet volt kiindulási alap.
A második dátum 1849. április 14-e volt, a magyar függetlenség kinyilatkoztatásának és a Habsburg-Lotharingiai ház trónfosztásának napja. Akik ezt követően szolgáltak, azok esetében a haza elleni hűség megsértése volt a vád. A bíróság itt is megengedett egyfajta „türelmi időt”. Gáspár András, aki 1849. április 24-én mondott le a hadtestparancsnokságról és betegszabadságot kért, csak fegyveres lázadás bűntettében marasztalták el. Mindazonáltal az ítéletek már a tárgyalás megkezdése előtt megszülettek.
A hadbíróságot Karl Ernst törzshadbíró vezette, az ítéleteket Julius Jacob von Haynau – akit katonái Einhau-nak neveztek – Magyarország teljhatalmú kormányzója erősítette meg. Mind a tábornokokat kötél általi halálra ítélték, annak ellenére, hogy például Dessewffy számára szabad elvonulást ígértek a fegyverletétele előtt. Haynau a hadbíróság felterjesztése alapján négy halálra ítélt büntetését különleges kegyelemből a tisztekhez méltó golyó- és lőpor általi halálra változtatta. Kiss Ernő altábornagy azért részesült ebben a kegyelemben, mert a szabadságharc alatt ténylegesen soha nem harcolt a császári haderő ellen. Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos a császári hadsereg előtt tette le a fegyvert, Schweidel József pedig a Schwechati csatában harcolt a császári haderő ellen, később adminisztratív beosztásokban szolgált, Pest városparancsnokaként pedig lehetősége volt jó kapcsolatot kiépíteni az osztrák hadifoglyokkal.
A kivégzés
Az ítéletek meghatározása, a kivégzések módja és sorrendje gondosan megfontoltan történt. A legnagyobb haragot Damjanich okozta a császáriaknak, ezért őt illette volna az utolsó hely, ám Haynau személyes bosszúja ezt felülírta: Gróf Vécsey Károlyt végezték ki utolsóként.
Lőpor és golyó általi halállal halt (reggel fél hatkor):
Lázár Vilmos főtiszt
Gróf Dessewffy Arisztid tábornok
Kiss Ernő tábornok
Schweidel József tábornok
12 katona állt szembe velük töltött fegyverrel, parancsnokuk kardját magasba emelve adta ki a lövést, és eldördült a fegyverek csattanása. Kiss Ernő kivételével mindegyikük holtan esett le. Kiss Ernőt csak a vállát érte a lövés, ezért három katona közvetlenül elé lépett, és mindhárman újra tüzeltek.
Kötél általi halállal halt (reggel hat óra után):
Lovag Ernő Pöltenberg tábornok
Török Ignác tábornok
Lahner György tábornok
Knezich Károly tábornok
Nagysándor József tábornok
Gróf Leiningen-Westerburg Károly tábornok
Aulich Lajos tábornok
Damjanich János tábornok
Gróf Vécsey Károly tábornok
Vécsey Károly büntetését azzal súlyosbították, hogy végig kellett néznie társai kivégzését, mert őt akasztották fel utolsóként. A vértanú tábornokok sorban búcsúztak egymástól, Vécseynek pedig már nem maradt kivel megosztania ezt a pillanatot, így Damjanich holttestéhez lépett, és megcsókolta Damjanich kezét.
A kivégzéseket követően közszemlére tették a holttesteket a példaszabályozás céljából. Október 6-án este a felakasztott tábornokokat a vesztőhelyen temették el, a lövetett tábornokokat pedig a sáncárkokban, a felakasztottakat pedig a bitóhelyen helyezték örök nyugalomra. Mivel a kivégzettek ruhái a hóhérhoz tartoztak, ezért levetkőztetve a testeket a bitófa tövébe helyezték, a bitók oszlopait pedig melléjük döntötték.
I. Miklós orosz cár a kegyelem érdekében igyekezett befolyásolni a rokonságát, Ferenc Józsefet, és diplomáciai úton fejezte ki felháborodását a kivégzések miatt. Az aradi várban ezen a napon keletkezett és a vértanúk nevének kezdőbetűit összefoglaló onomasztikon: „PANNÓNIA! VERGISS DEINETODTEN NICHT, ALS KLAGER LEBEN SIE!” (Magyarország! Ne feledd Halottaidat, mint Vádlók élnek Ők!)
További aradi vértanúk
1849 augusztusa és 1850 februárja között Aradon még három honvédtiszt vesztette életét: 1849. augusztus 22-én Ormai Norbert honvéd ezredest, a honvéd vadászezredek parancsnokát – őt szokás az első aradi vértanúnak is nevezni –, 1849. október 25-én Kazinczy Lajos honvéd ezredest, Kazinczy Ferenc fiát, és 1850. február 19-én Ludwig Hauk alezredest, Bem tábornok hadsegédét. Lenkey János honvéd vezérőrnagy szintén az aradi várbörtönben halt meg, őt azért nem végezték ki, mert a börtönben megtébolyodott.
Az aradi vértanúkra ugyanilyen fontos kötelességünk megemlékezni gróf Batthyány Lajosról, az első független felelős magyar kormány miniszterelnökéről is, akit ugyanezen a napon végeztek ki Pesten az egykori Neugebäude épületének udvarán, a mai Szabadság téren.
És ez a sors jutott még további 20 magas rangú honvédtisztnek is. Több száz honvédtisztet ítéltek még halálra, az ítéletek nagyobb részét azonban kegyelemből húsz esztendei várfogságra változtatták. Így a birodalom börtönei – a pest i Újépület, Olmütz, Josefstadt, Kufstein, Theresienstadt, Munkács, Arad – megteltek magyar politikai rabokkal.
A külföldre menekültek közül sokat távollétükben ítéltek el és nevüket akasztófára kiakasztva tették közszemlére. 1851 szeptemberében így akasztották fel jelképesen többek között Kossuth Lajost, Mészáros Lázárt, Perczel Mórt és Miklóst, Szemere Bertalant, Andrássy Gyulát és Táncsics Mihályt. Végül pedig több száz honvédtisztet közlegényekké kényszerítettek hosszú évekre a császári hadseregben.
A szabadságharc azonban nem volt hiábavaló küzdelem: a forradalom előtti állapotokat többé már nem lehetett visszaállítani és a bukás ellenére a nemzetben nemcsak tovább élt, de tovább is erősödött a szabadság és a függetlenség eszménye. Az ország pedig, bár hatalmas véráldozatok árán és a nemzeti önrendelkezéstől megfosztva, de elindult a polgári fejlődés útján.
Az aradi vértanúkra való emlékezés 1867-ig csak titokban történhetett, a kiegyezés után azonban október 6-a országos gyásznappá lett. 1890. október 6-ától a pesti közönség a vigadó első emeleti termében felállított Edison-féle fonográf hengerről hallhatta Kossuth Lajos megemlékező beszédét az aradi hősökről:
„A világ birája, a történelem fog e kérdésre felelni. Legyenek a szentemlékű vértanúk megáldottak poraikban, szellemeikben a hon szabadság Istenének legjobb áldásaival az örökké valóságon keresztűl; engem, ki nem borúlhatok le a magyar Golgota porába, engem October 6ka térdeimre borúlva látni a mint az engem kitagadott Haza felé nyujtva agg karjaimat a hála hő érzelmével áldom a vértanúk szent emlékét hűségükért a Haza iránt, ‘s a magasztos példáért, melyet az utódóknak adtanak; ‘s buzgó imával kérem a magyarok Istenét hogy tegye diadalmassá a velőkig ható szózatot, mely Hungária ajkairol a magyar nemzethez zeng. Úgy legyen. Amen!”
Kossuth Lajos, Torino, 1890. szeptember 20.
Forrás: oktober6.kormany.hu