Az aradi vértanúkat a szabadságharc végső csapásának napján, 1849. október 6-án ítélték halálra, egy évfordulóként, amely egyben a bécsi forradalom eseményére és Theodor Baillet von Latour császári hadügyminiszter meggyilkolásának évfordulójára is emlékeztet. Ettől a dátumtól kezdve október 6-a a forradalom és a szabadságharc leverésének gyásznapjává vált a nemzet emlékezetében.
Bár Aradon összesen tizenhat honvédtisztet végeztek ki, a nemzeti emlékezet mégis leginkább az a tizenhárom tábornokról szól, akiket ezen a napon érte végzetes ítélet. Az aradi vértanúk a szabadságharc kezdetén aktívan szolgáló, illetve később kilépő császári tisztek közül kerültek ki; a háború végén közülük egy altábornagy, tizenegy vezérőrnagy és egy ezredesi rangot viselt a honvéd lobogó mellett. A megtorlás célja az volt, hogy példával járó verést állítson fel az osztrákok.
A fegyverletétel
A magyar honvédsereg a Világos közelében lévő Szőlősi mezőn adta le fegyverét az orosz csapatok előtt: a nemzet szabadságvágyától hajtva két nagyhatalom fegyveres ereje ellenére már nem tudott tovább küzdeni. Az osztrákok büszkesége érintve érezve magukat – hiszen a megadás nem előttük történt – a tábornokokat megillető élethalál helyett kötél általi halálra írtak elő, miután az oroszok foglyul ejtették a rabokat, holott ígéretet adtak ellenkezőjére. Ezzel a büntetéssel a katonai büntetőjogi hagyományokból kimaradt megbotránkoztató jegyek is érintettek voltak.
Vádak és ítéletek
A 30 magyar tábornok közül tizenötük került a szövetséges hatalmak kezére. Közülük Görgei és Kiss Pál, aki Pétervárad feladásáért kapott amnesztiát, mentesült a hadbírósági eljárástól. Két tábornokot, Gaál Miklóst és Pikéty Gusztávot csak később adtak át a császári és királyi hatóságoknak.
A szabadságharc résztvevői elleni megtorlás gondolata már 1848 novembere óta foglalkoztatta az osztrák hatóságokat. A királyi rendeletek és Windisch-Grätz tábornagy intézkedései elsősorban a magyar politikusokat, az Országos Honvédelmi Bizottmány és az országgyűlés tagjait fenyegették súlyos retorziókkal. Windisch-Grätz a magyar hadseregben szolgáló egykori császári tisztekhez legkésőbb 1849 januárjában fordult vissza, hogy ismét a közös lobogó mellé álljanak. A kortársak meglepetésére a császári királyi fővezér a képviselőket viszonylag gyors igazoló eljárás alá vonta, míg a katonákra egy sor súlyos büntetést rótt ki a Pest központi katonai vizsgálóbizottsága.
A vádlottaknál két határnap játszott szerepet: egyrészt 1848. október 3-a, amikor a királyi manifesztum feloszlatta a magyar parlamentet és Kossuth and társai tevékenységét törvénytelennek nyilvánította, az országot a hadtörvények alá helyezte és Jellasicsot nevezte ki teljhatalmú királyi biztosnak. A hadbíróság ezt a határnapot „rugalmasan” értelmezte: a Délvidéken szolgáló tiszteknél 1848. október 10-ét vették alapul, attól számították azt az időpontot, amikor fegyveres lázadásban való részvétellel vádolták őket. (A temesvári várőrség és főhadparancsnokság ezen a napon hirdette ki az október 3-i manifesztumot.) A Feldunai hadsereg tagjainál Windisch-Grätz október 17-ei felszólítását, illetve az október 30-i Schwechat-i csatát tekintették kiindulási időpontnak.
A második határnap 1849. április 14., amikor a magyar függetlenséget kinyilvánították és a Habsburg–Lotharingiai uralkodóház trónfosztását kimondták. Az azóta szolgáló tisztek fegyveres lázadásban való részvétellel vádolhatók voltak. A bíróság itt is engedett némi türelmi időt. Gáspár András – aki 1849. április 24-én adta át parancsnokságát és betegszabadságot kért – csak a fegyveres lázadás bűntettében marasztalták el. Mindazonáltal az ítéletek már a tárgyalás előtt elkészültek.
A hadbíróságot Karl Ernst törzshadbíró vezette, és a végrehajtó döntést Julius Jacob von Haynau, akit katonaságában Einhau-nak neveztek, Magyarország teljhatalmú kormányzója erősítette meg. Minden tábornokot kötél általi halálra ítéltek, annak ellenére, hogy például Dessewffynek szabad elvonulást ígértek a fegyverletétek előtt. Haynau kegyelemből négy halálra ítélt büntetést a tisztekhez méltó golyó- és lőpor általi halálra változtatta; Kiss Ernő altábornagy azért részesült ebben a kegyelemben, mert a felkelés idején ténylegesen nem harcolt a császári haderő ellen. Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos a császári csapatok előtt tette le a fegyvert, Schweidel József pedig csak a Schwechati csatában volt harcban a császári erők ellen, később pedig adminisztratív beosztásokban szolgált, illetve Pest városparancsnokaként jó kapcsolatokba tudott férkőzni a fogoly osztrák tisztekkel.
A kivégzés
Az ítéletek végrehajtásának sorrendje és módja gondosan megfontolt döntéseken alapult. A legnagyobb bosszúságot Damjanich tábornok okozta a császáriak számára, ezért neki kellett volna az utolsó hely jutnia, de Haynau személyes bosszúja ezt a tapasztalatot is felülírta: Vécsey Károlyt végezték ki utolsóként.
Lőpor és golyó általi halállal halt (reggel fél hatkor):
Lázár Vilmos főtiszt
Gróf Dessewffy Arisztid tábornok
Kiss Ernő tábornok
Schweidel József tábornok
12 katona állt szemben velük, fegyverükkel lőttek, a parancsnok kardjával intettek, és a lövések eldördültek. Kiss Ernő kivételével mindnyájan összeestek. Kiss Ernő vállát érte a lövés, ezért három katona azonnal elé állt, és mindhárman újra tüzeltek.
Kötél általi halállal halt (reggel hat óra után):
Lovag Ernő Pöltenberg tábornok
Ignác Török tábornok
György Lahner tábornok
Károly Knezich tábornok
József Nagysándor tábornok
Károly Leiningen-Westerburg gróf tábornok
Lajos Aulich tábornok
János Damjanich tábornok
Károly Vécsey gróf tábornok
Vécsey Károlyt azért súlyosbították, mert végig kellett néznie társai kivégzését, őt akasztották fel utolsóként. A vértanú tábornokok sorban búcsúztak egymástól; Vécseynek nem maradt, akihez vezetné búcsúját, ezért Damjanich holttestéhez lépett, és megcsókolta Damjanich kezét.
A kivégzések után a megbotránkoztatás céljából a halottakat közszemlére tették. Október 6-án este a kivégzett tábornokokat a sáncárokba temették, a felakasztott vértanúkat pedig a bitóhelyen tüntették el. Mivel a kivégzettek ruházatát a bitónak adták, levetkőztették őket, és a bitófa tövébe helyezték, a oszlopokat pedig a testek mellé döntötték.
I. Miklós orosz cár megpróbálta befolyásolni rokona Ferenc József császárt a kegyelem érdekében, és diplomáciai csatornákon keresztül fejezte ki elégedetlenségét a kivégzések miatt. A várbeli aradi események kapcsán keletkezett nevének kezdőbetűiből álló onomasztikon: „PANNÓNIA! VERGISS DEINETODTEN NICHT, ALS KLAGER LEBEN SIE!” (Magyarország! Ne feledd halottaidat, velük együtt a vádak élnek!)
További aradi vértanúk
1849 augusztusa és 1850 februárja között Aradon még három honvédtisztet végeztek ki: 1849. augusztus 22-én Ormai Norbert honvéd ezredest, a honvéd vadász ezredek parancsnokát – gyakran tekintik az első aradi vértanúnak –, 1849. október 25-én Kazinczy Lajos honvéd ezredest, Kazinczy Ferenc fiát, és 1850. február 19-én Ludwig Hauk alezredest, Bem tábornok hadsegédjét. Lenkey János honvéd vezérőrnagy szintén az aradi várbörtönben halt meg; nem végezték ki, mert a börtönben megkergült.
Az aradi vértanúk mellett hasonlóan fontos feladatunk megemlékezni gróf Batthyány Lajosról, az első független magyar kormány felelős miniszterelnökéről is, akit ugyancsak ezen a napon végeztek ki Pesten, az egykori Neugebäude épületének udvarán, a mai Szabadság téren.
És ez a sors érte még további húsz magas rangú honvédtisztet is. Több száz honvédtisztet ítéltek halálra, de a legtöbb ítéletet kegyelemből húszéves várfogságra módosították. Így a birodalom börtönei – a pesti Újépület, Olmütz, Josefstadt, Kufstein, Theresienstadt, Munkács, Arad – megteltek magyar politikai rabokkal.
A külföldre menekültek közül sokakat távollétükben ítéltek el és nevüket a közszemlére tették. 1851 szeptemberében például Kossuth Lajos, Mészáros Lázár, Perczel Mór, Miklós Szemere Bertalan, Andrássy Gyula és Táncsics Mihály neve is a hurokba került; közülük többet akasztófára tűzve emeltek ki, s végül több tízezer honvédtisztet besoroztak a császári hadsereg szolgálatába hosszú évekre.
Bár a szabadságharc nem járt eredményesen minden tekintetben, nemzetünk szemében a küzdelem mégis belső megerősödéssel járt: a múltbéli események ellenére a szabadság és a függetlenség eszméje tovább élt, és az ország a polgári fejlődés felé indult el, bár humán és anyagi áldozatokkal kellett fizetnie érte.
Az aradi vértanúkra való emlékezés elidegeníthetetlen része lett a nemzeti identitásnak: 1867-ig titokban lehetett csupán megemlékezni róluk, de a kiegyezés után október 6-a országos gyásznapná vált. 1890. október 6-án a pesti Vigadó első emeleti termében egy Edison-féle fonográf hengerről hallhatták Kossuth Lajos megemlékező beszédét az aradi hősökről:
„A világ birája, a történelem fog e kérdésre felelni. Legyenek a szentemlékű vértanúk megáldott poraikban, szellemeikben a hon szabadság Istenének legjobb áldásaival az örökkévalóságon keresztül; engem, ki nem borúlhatok le a magyar Golgota porába, engem október hatánk napjára borulva látni fogják hitvesemnek hazájáért nyújtott karjaimat, és feléleszti a hála érzése a vértanúk szent emlékéért, hűségükért a Hazához, és a nemzet utódainak adományozott nemes példáért; buzgó imával kérem Magyarország Istenét, hogy tegye diadalmassá a velőig ható szót, amely Hungária ajkairól a magyar nemzethez zeng. Így legyen. Amen!”
Kossuth Lajos, Torino, 1890. szeptember 20.
Forrás: oktober6.kormany.hu